Keresés ebben a blogban

2016. február 12., péntek

Császár folyt., kórházi napok

Nem könnyű időt találni írni, pedig nagyon le vagyok maradva:) - na de folytassuk onnan hogy:

6 órakor István értük ment a csecsemő osztályra, és szépen lefürdetve hozta is őket. Ekkor beszaladt anyu,apu és a tesóm egy 5 percre csak épp rájuk nézni, mert annyira kíváncsiak voltak. Ekkor már kezdett kimenni az érzéstelenítés, elkezdtem érezni a lábam, és sajnos ezzel együtt azt is hogy fáj....
A Kicsiket próbáltuk mellre tenni, de így kiterülve, úgy hogy tilos felemelni a fejemet nem volt ez egy könnyű mutatvány, de akárhogy is nagyon jó érzés volt, hogy ott szuszognak rajtam:). Még apósom is beszaladt egy 5 percre megnézni őket, szóval zajlott az élet rendesen. Én anyu szerint elég zöld voltam, de ez nem csoda, mert azért sok vért vesztettem, és kapásból nagyon alacsony szintről indult ugye a hemoglobinom. Vérátömlesztési határétéken voltam, de szerencsére megúsztam ezt. István olyan 7-fél8 fele ment haza, akkor vitte vissza a Babyket is a csecsemőre. Szerencsém volt, mert a szülésznőm pont éjszakás volt, így ő még kihozta őket mégegyszer olyan fél10 fele. Minden perc csoda volt, amikor ott voltak, és akkor legalább el is felejtkeztem arról, hogy közben már eléggé fáj.
Ami a fájdalmat illeti nagyon szar volt igen, de azért annyira nem volt durva mint egy természetes szülésnél a kitolási fájások....a legrosszabb az volt, amikor bejöttek és nyomkodták a hasamat, hogy jöjjön ki a vér, és húzódjon össze a méh. Na az borzalmas volt, de ez nyilván csak 1-2 perc volt mindig, kb összesen 6-7x. -kaptam sok oxytocin injekciót is, ez után is eléggé fájt, de mindig kértem fájdalomcsillapítót is, így kicsit jobb volt. Igazából szerintem ez így a legjobb volt, hogy délután volt a műtét, mert jött az este gyorsan, és bár nem volt egy álom éjszakám, de azért picit aludtam is, és valahogy így jobban elment az idő. Este kaptam egy "koktél" injekciót ilyen éjfél fele, meg akkor kicserélték a lepedőm, lemostak kicsit, és ennek hatására tudtam pihenni kicsit. A szobatársamnál kint volt a kisbabája éjjelre, de olyan jó kis gyerek volt nem is sírt egy picit sem. Sokat ittam, nagyon sokat, tudtam, hogy az fontos, és amikor már éreztem a tagjaimat elkezdtem próbálkozni az oldalra fordulásokkal. Ezt többen tanácsolták, hogy így edzem magam a felkelésre. Kb egész éjjel forogtam, erre arra, na persze ahogy bírtam, de egyre jobban ment. 5kor jött a nővér, kivette a katéterem, és mondta, hogy akkor most fel kéne állni. Szépen felültem, és fel is álltam, elmentem a csapig, arcot és fogat mostam. Nem is a fájdalom volt a legrosszabb, hanem, hogy szédültem kicsit és ilyen majdnem elájulok érzésem volt. De megcsináltam! A nővér is mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, különösen hogy más ilyen vérképpel a fejét sem tudja megemelni. 6kor jött a szülésznőm, hozta a Piciket, próbálgattuk a szoptatást, öleltem, puszilgattam őket. Aztán visszavitte őket, és nekivágtunk egy pisilésnek. Messze volt az a wc, de sikerült kimentem, bejöttem, mondjuk majd elájultam mire az ágyamhoz értünk. Ekkor mondta a jóhírt, hogy lehet hogy délelőtt át tudok költözni egy egyágyas szobába, aminek nagyon örültem!
9kor jött anyu, vele elsétáltunk és kihoztuk a Kicsiket. Én alig bírtam ülni is, mert nagyon elájulhatnékom volt. Mondták, hogy tegyek fel hasszorítót, úgy könnyebb lesz, de persze amit bevittem, ami anno Istivel volt, az nem jött rá az óriás hasamra. Anyu kiment és hozott egy nagyobbat. Tényleg segített. Valahogy ez összetartott, és ezzel egész jól fel tudtam állni. És kellett is, mert költözhettünk az egyágyasba. Jól elfáradtam ebben az akcióba, de sikerült :)! És nagyon jó volt a kis külön szobában. 
A hasam ekkor még ijesztően nagy volt, azóta sokat ment vissza, de még azért van. Kilókat nézve 1hetesen 3kg van rajtam, ami szuper, de küllemre azért rohadtul nem vagyok elégedett. A bőr brutál lóg a hasamon, és ilyen undorító ráncos. Csak jobb lesz remélem, mert ez így siralmas:(((, na de ennek majd egy külön bejegyzést is szánok. 
Anyu egész délutánig bent volt velem, amikor pedig jött István, anyósom és Isti!!!!!
Annyira vártam a NAGY TALÁLKOZÁST. Istinek tetszettek a Kicsik, mondta hogy cukik, nevetett rajtuk ahogy hangokat adtak ki, fogta a kis kezüket, de leginkább nekem örült. És borzalmas volt, amikor haza kellett mennie, és én nem mehettem, ő nem maradhatott, sírt, nagyon sírt, és már én is sírtam....szerintem ezt a tesós dolgot még ott sem igazán fogta fel, kb a hasamra is adott puszit, pedig mondtam neki, hogy mostmár nincsenek ott bent, hanem itt vannak kint. Máskor is szokott nagyszülőknél lenni, és szeret is ott lenni nagyon, de valahogy tudta hogy ez most más, és egészen megviselte a dolog. Akkor nem sírt többet, de nem is hoztuk be többször. Viszont mióta hazajöttem csüng rajtam, nem enged sehova sem, ha a kabátom fele megyek már jön, rohan, és mondja hogy nem mehetek, és csak velem akar minden programot. Most már lassan három hét telt el, most kezd kiengedni ebből. De a szeretet ami köztünk van, valahogy más szintre emelkedett, csomószor csak jön megölel, megpuszil, közli, hogy szeretlek Anya, vagy fogja a kezemet - egyszerűen imádom. A Kicsikkel nagyon kedves, soha nincs egy rossz szava sem, puszilja őket is, simizi, énekel nekik ha sírnak, részt vesz mindenbe, nézi a pelusozást, kéri hogy tegyük őket az ölébe - szóval álomtesó, egyenlőre féltékenység nélkül. Reméljük ez kitart!
Na de visszatérve a kórházi napokra: jött sok látogató, gyorsan elment az a pár nap nagyon amíg bent voltam. Csomó váratlan látogatóm is volt, ez kevésbé volt vicces, de valahogy mindenki mindenkije akkor szült, és akkor már hozzám is beugrottak...A fájdalmaim tényleg napról napra javultak. A pozíciok változtatása volt a legfájdalmasabb, de azért ment simán. Első napokon estére mindig brutál bedagadt a lábam, de mondták hogy ez gyakori, ne ijedjek meg. Utolsó ket este beindult az éjjeli izzadásom, ami Istinèl is volt. Ez azóta is van, rohadt kellemetlen, de ez a tejjel függ össze, ami viszont szuper hogy van. A dokim fantasztikusan jófej volt, minden nap bejött, megnézett és ami a legszimpatikusabb, hogy a Kicsiket is megnézte, egyeztetett a gyerekorvossal a hogylétükről, szóval nagyon figyelmes volt, de tényleg, igazán éreztem hogy végig törődik velünk amíg bent voltunk. Éjjelente leadtam mindig a Babyket, hogy tudjak pihenni és regenerálódni, felkészülve így az itthoni napokra. Utolsó este jó csúnyán nézett rám már emiatt a csecsemős néni, be is szólt, de én ezt így láttam a legjobbnak, mert kellett hogy erőt gyűjthessek, szóval nem engedtem eltántorítani magam. 
A hazajövetel nem úgy alakult ahogy azt álmaimban mindig is képzeltem, sajnos a férjem nem tudott értünk jönni, mert fontos tárgyalása volt, így apósom jött helyette. Tök aranyos volt, és minden rendben ment, csak hát nyilván ilyenkor azért a párjára vágyik az ember leginkább. Meg így aztán rengeteget pakoltam, mert hát mégsem éreztem normálisnak hogy apósomat kérjem meg, hogy a hálóingeimet, meg egyebeket összepakolja, szóval mindent megcsinaltam, neki már "csak" cipekednie kellett. Így a Babyk első útjukat a nagypapával tették meg:))). Azert császár sebbel ez nem kis meló a két baby mellett, jól le is fáradtam mire hazaértünk. Otthon aztán Isti fogadott minket, úgy örülünk egymásnak!!!!! 
...mire sikerült befejeznem ezt a bejegyzést már 3,5hetesek Anna és Attila. Mióta kibújtak tényleg rohan az idő, nem úgy mint a kismama hónapok alatt.  Nagyon sok mindent szeretnék írni az első hetekről, napokról...egyszer reméljük utolérem magam:))).  

2016. február 5., péntek

A szülés

Először is nagyon szépen köszönjük a sok kedves jókívánságot, nagyon jól esett!
Annyi, de annyi mindent szeretnék már írni, de nem mondom, hogy jól állok idővel....három gyerek az három gyerek - de úgy élvezzük!
Na de haladjunk szépen sorban, először a szülésről:

Hétfő reggel korán keltünk, Isti valamiért nem aludt sokáig. A megelőző hétvégén nagyon sok mindent csináltam magamhoz képest, voltunk étteremben, sétálni, szóval tényleg tettünk vettünk, mert hát lelkileg már úgy voltam vele, hogy ha jönni akarnak, hát jöjjenek. Rettenetesen aludtam amúgy, szinte már alig aludtam pontosan, iszonyat gyomorsavam volt, ébren mászkáltam éjjel, ittam, ettem, pisiltem óránként, forgolódtam.... Egyszer csak csengettek, a babysitter volt, el is felejtettem, hogy megbeszéltem vele, hogy jön. Megérkezett és közölte, hogy ő azt álmodta, hogy addig indul be a szülés, amíg itt lesz nálunk. Én csak nevettem, hogy áááááh, mostmár tuti szerda lesz ebből. Örültem neki, hogy jött, legalább játszik Istivel, én meg pihenhetek gondoltam, István úgyis elment az irodába. Le is feküdtem a hálószobába kicsit, talán aludtam is egy fél óra, órát. Amúgy tény, hogy hideg frontot sosem éreztem, de a meleget igen...és most jött a meleg. Fájdogált a hasam, egész erősen fájt, de inkább azt gondoltam megint nyomnak valamit a Bentlakók, valahogy nem is gondoltam a szülésre, mert azt hittem, hogy biztosan szerdán fog ez velünk majd megtörténni, ahogy az tervezve volt. Egyre jobban fájt. Na mondom felkelek, és pisilek egyet, mert akkor biztos megkönnyebbülök, lesz helyük jobban. Kimentem és látom, hogy teljesen átázott a carefree betét, még a bugyim is vizes alatta. Biztos voltam benne, hogy ez az, ez bizony magzatvíz! Hívtam a férjem. Felvette a telefont, mondja Hello, mi a helyzet? erre én, mondom, Szia, és Nálad?  - hogy miért nem böktem ki rögtön azt nem tudom, majd mondja: Azt hittem azért hívsz! Már mindig úgy megijedek, ha hívsz. Erre mondom neki, hogy Szivem, most tényleg azért hívlak, azt hiszem folyik a magzatvíz. Mondta, hogy indul haza, és nagyon örül! Mondtam neki, hogy még hívom a szülésznőt, hogy ez tényleg az-e, persze biztos voltam benne, hogy igen, de ilyenkor bizonytalankodik az ember.
A szülésznőm mondta, hogy tegyek be papírzsepit, nézzük meg hogy ázik át, csörögjek újra tíz perc múlva. De én ehelyett beszálltam a tusolóba, hajat mostam meg ilyenek. Mikor kiszálltam már intenzívebben folyt a lábamon. Hívtam a férjem, hogy szóljon anyósomnak is, jöjjön, mert menni kell. Hívtam újra a szülésznőt, mondtam, hogy ez tuti magzatvíz. Megbeszéltük, hogy egy, másfél óra múlva találkozunk a szülőszobánál, ő hívja Baltschik dokit is. Még pakolásztam pár dolgot, illetve Istinek is összepakoltam. Hamarosan megérkezett a férjem, nagyon boldog volt, mert ő ezt így szerette volna, hogy magától induljon be. Én kicsit féltem, vagy inkább nagyon, de nem mutattam semmi ilyesmit Isti miatt. Hamarosan megérkezett anyósom és apósom Istihez, mi meg indulásra készen voltunk. Még megölelgettem jól Istit, és indultunk. Felhívtam anyut, mondtam neki is hogy megyünk szülni. A kocsiban már kicsit kiengedve az addigi tartásomból picit elpityeregtem magam. Hamar megérkeztünk, és mentünk fel a szülőszobára. A szülésznőm, Kati még nem ért be, de megkezdtünk egy ctgt. Aztán hamarosan jött Kati is, átvette a dolgokat. Nem sokra rá ott volt Baltschik doki is, még egyszer kérdezték, hogy akkor a természetes úttal ne is próbálkozzunk, ugye? Hozzáteszem fájások sehol sem voltak....mondtam hogy ne, startoljon a császár. Milyen jó hogy így döntöttem! Hiszen Anna volt az A baba, és 1 kgval kisebb volt! Igy nehéz dolgom lett volna.  Bementünk egy szülőszobába, ott levetkőztem, a doki megvizsgált. Mondta, hogy ez bizony tényleg magzatvíz, és hogy intézi a műtőt. Közben kértem, hogy ha lehet intézzenek egyágyas szobát. Mondták, hogy ez sajnos esélytelen, mert a frontok miatt annyian szültek meg, hogy nincs is hely szinte az osztályon, nemhogy egyágyasban. A legjobb amit intézni tudtak az egy kétágyas fürdő nélküli szoba volt. (szerencsémre, és a dokim és szülésznőm közbenjárásának hála másnapra mégiscsak kaptam egy egyágyast!!!) Bejött közben az anesztes doki, aki egy kedves fiatal lány volt, és mint kiderült a nevem alapján ismertük is egymást, egy távoli rokonunk felesége volt. Nagyon aranyos volt, átbeszéltük a spinált. Aztán egyszer csak jött a műtősbácsi, és bevitt. István elkísért a bejáratig. Újítás a Jánosban, hogy apuka is bejöhet a császárra. Mondjuk az én drágám nem akart, és a dokim sem díjazza ezt, így ő leült kint a kis barna apuka fotelben.
Nagyon barátságtalan amúgy ez a műtő. Nagy, régi szürkés padló, valahogy olyan rideg egy hely. Jó érzés volt, hogy az anesztes doki ismerős. Kedvesen beszélgetett velem, és mondta, hogy akkor hajtsam előre a fejem, szúrja a spinált. Szúrta, de nem sikerült, majd szúrta újra, megint nem, és megint és megint és megint...Már senki nem akarta elhinni, hogy még mindig nem sikerül. Én is kezdtem bepánikolni. Bár az sem kellemes, hogy vagy 10x gerincen szúrnak, de ez érdekelt a legkevésbé, azon kezdtem aggódni, hogy mi lesz ha nem sikerül?!!? Imádkoztam hogy menjen már, de nem ment. Kérdeztem, hogy ilyenkor mi van, mondták, hogy ha nem sikerül, akkor altatás. Na ezen még jobban kiborultam, mert ezt nagyon nem akartam. Hívtak végül egy másik dokit, egy gyakorlottabbat. Neki elsőre sikerült beszúrnia, megéreztem azt a bizonyos villanást a lábamban, és tudtam, hogy sikerült. A szülésznőt kiküldte a dokim szólni a férjemnek, hogy ne aggódjon, még csak most fogjuk elkezdeni. István mondta utólag, hogy ekkor hátradőlt, hogy nyomkodja kicsit a telefonját, mert még tuti sok idő, nem hitte volna, hogy kb 5 perc múlva már hallja felsírni a gyerekeit. Engem hátrafektettek, lekötöztek, és jött a dokim, aki már szintén türelmetlen volt, és végre nekilátott. Kérdezte miket érzek, mondtam hogy csak kis matatást. Mindeközben szerintem a stressz miatt, hogy nem fog menni a spinál kicsit rosszabbul lettem, így oxigént kaptam maszkból. Aztán pikkpakk hallottam, amint mondják, hogy ez egy kislány, majd valaki hogy egy kisfiú, aztán a dokim mondja, hogy nem, ő egy kislány, azaz Anna. Nem sírt túl hangosan, de sírt, jobban mint ahogy anno Isti. De sokat ezen gondolkozni nem is tudtam, mert rögtön jött egy újabb felsírás, na ez már aztán erős volt, ő volt Attila. A fejemnél mindeközben az anesztesek mondták, hogy szép nagy babák. Vitték ki őket lemérni. Hihetetlen, de annyira megkönnyebbültem, és itt most nem lelkileg, hanem testileg értem, miután kivették őket. Mintha addig alig lett volna levegőm háton fekve, de most iszonyatosan megkönnyebbültem és fellélegeztem. Lehet ezt csak beképzelem, nem tudom így volt-e, de érdekes érzés volt. A babák kivétele hihetetlen gyorsan meg volt, nem is hittem el, és semmit de semmit nem éreztem belőle. Nagyon jó élmény volt. Aztán mondta a dokim, hogy most összeraknak engem, ez több idő lesz úgy készüljek. De gyorsan elment ez a negyed óra, húsz perc is, mert kb ennyi volt, hiszen közben behozták Annát először, mondták a méreteit, 2450g, 50 cm. Elégedett voltam. Megpuszilgattam a kis magzatmázas fejecskéjét. És már ott állt mögötte Attila is a másik szülésznő kezében, na az ő méretein le is döbbentem 3300g, 54 cm, azon meg pláne hogy ekkora a különbség, erre nem számítottam. Ő is kapott pár nagy puszit, nagyon jó érzés volt a kis ragacsos arcukat puszilni, odabújni. Aztán mondták, hogy most viszik Őket Apukájukhoz. Boldog voltam, hogy minden rendben velük. Az ismerős anesztes dokinővel beszélgettem, jól teltek a percek. Egy ilyet hallotam csak a műtétből, hogy az egyik doki kérdezte a dokim, hogy mi az ott, a lépe? Aztán mondta a dokim, hogy nem, az egy hasizom....hamar végeztek, gratulált a dokim, és jött is műtősbácsi, átemelt a tolós ágyra, és elindultunk kifele, ahol ott volt a férjem a kicsikkel. A szülésznő elvette a Pindurokat Tőle, és elindultunk vele és a műtősbácsival a szobám fele. Mondták, hogy feküdjek, a fejem ne emeljem meg, hamarosan láthatjuk újra a Kicsiket. A férjem képeket mutogatott amiket akkor csinált. Kicsit kipakolászott, és hirtelen megérkezett a szülésznőm a két kisbabánkkal: de örültem nekik!!!!!! Annának 9/10-es lett az Apgarja, Attilának 10/10-es. Odaadták a kezemben mindkettőt!!!! Le is fotózott velük István, ahogy egyik oldalamon egyik, másikon a másik fekszik. De jó érzés volt!!! Aztán egy fél óra után elvitték őket vizsgálatokra, fürdetésre, de utána mondták, hogy 6ra István értük mehet a csecsemős osztályra.
Innen folyt köv., felsírt Attila, Isti meg éhes..... maga a császár ezidáig csodás élmény volt, még a kis spinális nehézségekkel egyben is. Csoda volt, hogy minden rendben van a Kicsikkel, mert nagyon bennem volt az Istis rossz élmény, amikor elvitték őt. Boldog voltam, még nem fájt semmim, és fantasztikus érzés volt, hogy kint van egészségben a két Kisbabám!