(Most) nem sikerült....

Köszönöm, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk, sajnos most mégsem jött össze a kistesó. Kanyó doktornő közölte az eredményt....már amikor behívott láttam az arcán, és éreztem a rossz hírt, mondtam is Istvánnak.... Kedves volt, rögtön úgy fogalmazott, hogy sajnálja, hogy nem közölhet olyan jó hirt, mint anno a kisfiunknál tették....így bár a hír rossz volt, de rögtön, ahogy kimondta Isti nevét nem is lehetett annyira rossz, mint régen. Persze hazudnék ha azt mondanám nem viselt meg, vagy hogy nem sírva hagytam el a BMC-t.... Sírtam, és kettős érzések kavarogtak bennem - van-e jogom sírni, hiszen van egy csoda kisfiunk?!?! Sírhatok-e mégis miközben mellette oly boldog vagyok?!? Ettől függetlenül egy ilyen kudarc után az embernek szerintem igenis jót tesz egy kis sírás....ez egy felfokozott helyzet, maga a vérvétel ezzel a pár órás várakozással is az, és az hogy ilyenkor elveszítünk egy embriót, akiről még fotó is van a telefonomban....ezt igenis mindenkinek van joga megsiratni és elgyászolni......Eszembe jutnak a szokásos hülye gondolatok: hogy más csak gondol egyet és terhes lesz, én meg immunkezelés&lombik után se, mert az hogy egy spontán hónapban csak úgy keseregjek már eszembe sem jutna...mert az ember mindig elhiszi, hogy talán majd ha elsőre nem is volt könnyű, másodikra már tényleg könnyebben fog menni.... Annyival biztos könnyebb, hogy tudom mit csinálunk, a BMC-ban jól ismerek mindenkit, és nem kell bemondanom a nevem a recepción, mert pontosan tudják ki vagyok, de a folyamat maga azért ugyanolyan nehéz.

Persze tudom pár hónapja erről a fagyasztott beültetésről még úgy beszéltem, hogy szinte esélytelen, és majd a rendes lombik, csak amikor az ember benne van és csinálja....na akkor elkezd remélni! Érzésre amúgy őszintén egyedül szombaton éreztem hogy feszül a hasam és felkeményedik, pont mint anno Istinél, de aztán ez vasárnapra teljesen eltűnt és nem is jött vissza.....a mellem sem fájt, szóval nem igazán éreztem magam terhesnek, és ugyan azért bízakodunk, de aki már egyszer volt terhes az szerintem talán sejtheti hogyha van valami, vagy legalábbis gyanús. 

Egész nap csináltunk valamit, bár semmihez sem volt kedvem, de a férjem telerakta a napot programokkal. Nem sok időm volt keseregni....amúgy sírni is csak addig sírtam amíg magamhoz nem öleltem újra Istit, utána nem....most viszont, hogy mindenki alszik, én meg nem tudok, és már fáj a hasam is, érzem, hogy mindjárt megjön, magam vagyok, és megint a könnyekkel küzdök! Úgy szeretném ha újra átélhetném ezt a csodát, ha újra itt mozgolódna a pocimban egy kisbabóca, és Istinek ezzel megadhatnánk a legnagyobb ajándékot, egy kistesót. De így is lesz, csak még egy kicsit küzdünk érte, Isti pedig addig élvezi az egyeduralmát:)! Mielőtt még nem tudtam az eredményt gondoltam arra, hogy ha rossz hír lesz, akkor most beadatok meg egy lipidet és utána megpróbálunk egy inszeminaciot, és még várok az utolsó támogatott lombikunkkal...de most úgy érzem hogy egy percet se akarok várni, csináljuk, és adjunk bele mindent, ugyanolyan protokollal ami bevált már egyszer és 0.iviggel. Régen is tudom, hogy ilyenkor csak ez vitt előre és ez éltetett, hogy következőre mit és hogy csinálunk majd..... Most persze legfőképp Isti ad erőt, de azért persze kattog már az agyam a mihamarabbi, akár rögtön ebből a ciklusból indulva a hogyantovábbon. Kicsit félek most a nagy hormonleterheléstől...régen ez eszembe sem jutott, fura, de csinálni szeretném mindentől függetlenül. Attól is félek, hogy ne legyenek túl nagy elvárásaim, mert nehogy nagy koppanás legyen a vége, mert lehet hogy csak harmadikra vagy negyedikre sikerül majd, viszont kudarc ide vagy oda, azt továbbra is elhiszem hogy sikerülni fog, és lesz itt kistesó hamarosan!!!!! Ha pedig a másodperc töredékére is elfelejtettem volna hogy Isti mekkora csodás ajándék, akkor ez egy remek alkalom, hogy újra és újra megköszönjem Őt a JóIstennek, megköszönjem, hogy bármi is történjék én már anyuka lehetek, egy drága kisfiú boldog anyukája!!!!