Még mindig a szomorúság karami között, és ma még UH-ra is menni kell, és sajnos nem kismama UH-ra :(

Már majdnem egy hét eltelt azóta hogy tudom, nem sikerült. Egy hete ilyenkor annyira telis tele voltam várakozással, és persze félelemmel is, de inkább várakozással. Azt tervezgettem, hogy mennyire szuper lenne, ha sikerülne, és holnap, az Anyu 60. szülinapján mondhatnánk el a családnak hogy kisbabát várunk. De sajnos nem így lett, és bár már több nap eltelt, és néha úgy érzem jobb, de igazából továbbra is nagyon szomorú vagyok, és nagyon kilátástalannak tartom a helyzetet. Nem telik el nap sírás nélkül, pedig már a mensim el is múlt, és mennem kéne Zekéhez egyeztetni az új fagyasztott beülti részleteit - de annyira rossz volt a múltkori élmény, hogy még attól is ki vagyok, hogy újra be kelljen mennem a BMC-be, pedig ma el kell mennem UH-ra.
Közben csomó kiskutyát is néztünk, hogy valami vidémságról is beszámoljak, és mindegyik annyira tündéri, és nagyon jó lenne, ha már az egyik velünk lenne, de valahogy mégis úgy érzem, hogy ez sem segít most rajtam, hiába minden, addig egyszerűen nem tudok újra boldog önmagam lenni, amíg nem lesz egy kisbabánk. Egyébként ez is egy vicc, a családunk még ezt sem tudja, hogy kutyát szeretnénk...nem tudom mi van velünk, hogy nem tudunk velük semmiről sem beszélni, de valahogy az van bennem, hogy ha a dolgok nem úgy alkaulnak, ahogy az maximálisan ideális, akkor ők nem tudják jól kezelni a dolgokat, és inkább nekünk is teher lenne, ha tudnánk mindenről, mert még mi vigasztalhatnánk őket is, és erre nagyon nincs szükség. A kutyáról meg már előre tudom, hogy ki lesznek, hogy minek, és miért, és hogy ez hülyeség, és miért csináljuk, és mi lesz ha gyerekünk lesz - de közben meg el sem tudják képzelni, hogy mennyire szükségünk van már arra, hogy felrúgjuk a terveinket, amik egyszerűen sajnos úgy néz ki bármennyire is szeretnénk tartani őket, egyenlőre tarthatatlanok - és mi lassan beleőrülünk a várakozásba, és várakozásba, és nagyon nagy szükségünk van arra, hogy valami elmozdítson minket kicsit ebből, és adjon valami értelmet, örömforrást.
Na jó, most mindjárt megint elkezdek sírni, pedig itt ülök az irodában, és nagyon nem kéne!Szóval jobb ha abba is hagyom most ezt a bejegyzést, és majd egy vidámabb pillanatomban folytatom...egyébként is lassan erőt kell vennem magamon, és mennem kell a BMC-be az UH-ra - jaj!!!!