A szülés

Még mielőtt belefognék, nagyon szépen köszönöm a sok hasznos tanácsot, hozzászólást - olyan jól jön minden infó!!!!

És akkor végre lássuk:

Ezzel a bejegyzéssel már lassan 2hete tartozom! Szóval itt volt az ideje összeszedni a gondolatokat, így is szerintem sokat szépített rajtuk az idő - de azért próbálok hiteles maradni!

Azt azért szeretném még itt az elején kiemelni, hogy Zeke dokival, és a szülésznőmmel, Tóth Ivettel is annyira meg voltunk elégedve, mindketten nagyon kedvesek voltak, és nagyon sokat segítettek - nélkülük nem is tudom mi és hogy lett volna.  Pár szót még róluk: Ivett iszonyat kedves és aranyos volt végig, nagyon jól tartotta bennem a lelket, és mindig figyelt arra, hogy mit és hogy szeretnék, de nagyon józan volt, és mindent meg tudtunk vele beszélni. A kórházi bentlétünk alatt is sokat foglalkozott velünk, ő segített a szopiban is először, meg a pelusozásban, szóval nagyon-nagyon hálás vagyok neki!!!! Zeke doki is nagyon normális volt, ő ugye nem az az érzelgős típus, de valahogy ez a kemény szülés azt hiszem még ezt az oldalát is kihozta - nagyon határozott volt, sokszor ránk nézett a vajúdás alatt is, aztán a nehéz pillanatokban ott volt, nagyon haátorozott volt, és nagyon segítette azt, hogy haladjanak a dolgok. A végére ő is totál leizzadva, véresen fogadta Istikét - szóval megdolgozott velünk ő is nagyon!

Még egy dolog mielőtt belekezdek: a férjem nélkül nem ment volna, Ő egy angyal volt, vigyázott rám, és végig támogatott,amiért mindig hálás leszek neki!

És akkor a hogyan történt:

2013. március 6: Zeke doki megvizsgàl, közli, hogy 2 ujjnyira nyitva a méhszáj, és, hogy szerinte jó lenne holnap szülni - gondoljam át, de ő ezt ajánlja a méhlepény miatt is, meg egyébként is. Komoly dilemma után eldöntöttük, hogy csináljuk...na persze mindent megtettünk, hogy beinduljon magától: szex, csípős kaja, órias séta, fürdő... Nagy várakozással feküdtünk le aludni, de nem történt semmi extra egy-két rendszertelen fájást leszámítva.

2013. március 7.:

06:00- irány a kórház,ahol a szülésznőm már várt minket. Túlestünk a beöntésen, ez nem is volt vészes, és jól kipucolt. Kaptam csini kórházi hálóinget, és választhattunk szülőszobát mert tök üres volt mind. Az 1-est kértük, kék függönnyel, elvégre csak fiút szülünk:).

A kórtermi szobáknál nem volt ilyen mázli, egy fizetős kétágyasba tudtam menni csak, de így legalább fürdőnk volt...aztán első nap tudtunk átköltözni egy egyágyasba-amiért hála a szülésznőmnek,hogy elintézte! Nagyon jó volt egyágyasban lenni, és így azért az első napokat tényleg nyugiban tölteni - nekem ez sokat segített szerintem abban, hogy jól beindult a tejcsi, és jól bírtuk a bent létet.

08:00- jött Zeke doki, és burkotrepesztett, na persze először megvizsgált, bő 2ujj voltunk. A burokrepesztés nem fájt, sőt vicces volt,amikor elöntött a meleg magzatvíz, és süllyedt le a hasam ahogy folyt ki. Na innen nincs visszaút:))))

09:00-10:30 - vártuk hogy erősödjenek a fájások. Jöttek is rendszeresen, először 3-4 percre...de azt mondták nem eléggé hosszúak. Ja közben nyomtam fél óránként felváltva a homeos bogyókat.

10:30- vizsgálat, méhszáj nem változik, javasolták,hogy legyen oxytocin...na én ezt nem igazán szerettém volna, mert nem akartam kiláncolva lenni a ctg és infúzió miatt,de rábeszéltek, kis adaggal indítottunk (Ivett volt az, aki végül meggyőzött erről)

10:30-11:30: 2-3percesek voltak, elviselhető abszolút, labdán ültem, ágyra hajolgattam,sajnos sok mozgásterem nem volt - de azért kihasználtam amit lehetett. Zenét akatrunk hallgatni, de a hifik nem játszották le a cdket, az iphone jack dugós megoldás sem ment. Cserélgettük a hifit egy másik szobával, de azzal sem működött.

Vizsgálat, továbbra sem tágultunk, talán 3ujj, növelték az oxytocint....aztán megint növelték, mert nem elég hosszú egy fájás, csak a gyakoriságuk jó.

11:30-13:30: jönnek a fájások, javul a minőségük a ctg szerint

Újabb vizsgálat, sajnos továbbra sem az igazi a tágulás - ekkor rábeszéltek egy EDA-ra, amit igazából már nem is bántam, mert kezdtem kifáradni, és éreztem, hogy kell még bőven erőt tartogatnom a kitolásra.

13:30: bekötik az EDA-t, nagyon gyorsak voltak, mert pont ott voltak az anesztesek az emeleten - elkezdett hatni, és szuper volt, lefeküdtem és pihentem 1 órát

14:30: elkezdett kimenni az EDA hatása, mondtam, hogy kérek még....ekkor még megvizsgáltak, és már 4 ujj voltam, plusz kedzett jönni a székelési inger is - szóval mondták,hogy már nem kaphatok többet....még egy fél óráig azért hatott, legalábbis enyhébbek voltak a fájások, aztán jött a kemény rész

Mondták hogy pisiljek még egyet,üres hólyag kell...ez nem ment,mert már lent volt a babóca feje...ekkor jött a katéter,ilyen kis egyszeri mini cucc,na ez kétszeri volt esetemben,elsőre nem ment,és rohadtul fájt!

15:00: na innentől igazi csillagokat láttam, nagyon nagyon fájt, de mondták, hogy itt az idő, jött Zeke doki is, mondta, hogy szuper a méhszáj, akkor lassan szülni kéne egy kisbabát....kezdjek el nyomni, amikor jön a fájás: nagy levegő nyom, mintha kaklini kéne, majd gyors levegő csere, és megint nyom, és megint...ezt kb 3x egy fájás során. Először még nem igazán éreztem rá erre, de kis idő elteltével ügyesebb lettem. Minden kis fájások közti szünetnek nagyon-nagyon örültem, a férjem közben végig ott volt mellettem, fogta a kezem, törülgette a homlokom, és bíztatott - nélküle tuti nem ment volna, hatalmas erőt adott az, hogy ott volt velem, és fogta a kezem, a fejem, és akkora lelki erőt és támaszt nyújtott, hogy leírhatatlan!

Na ez a szakasz brutális volt, de reménykedtem, hogy max fél óra-óra amíg tart legrosszabb esetben is, mert mindenhol erről olvasni, hogy a kitolás nem szokott hosszabb lenni egy óránál. Végig csukva volt a szemem, próbáltam pihenni a fájásszünetekben, és erőt gyűjteni a nyomáshoz. Ami fura volt, és amire nagyon nehezen éreztem rá, az az, hogy saját magamnak kellett felhúzni, és fogni, tartani a térdemet a nyomás közben. Ez kicsit nehezen ment, mert valahogy ezt nem így képzeltem sosem.

Zeke doki is ott volt már velünk beöltözve fullosan, Ivett is ott állt, és néha hallottam, ahogy beszélték, hogy miért nem jön már, mi van, miért nem jön...persze én éreztem magam bénának, hogy nem nyomok elég jól, de ők is bíztattak, hogy tök ügyes vagyok. A szemem végig csukva volt már, és átfutott az agyamon, azt hiszem mondtam is, hogy én ebbe most tuti belehalok, nem bírom, csináljanak császárt, csak legyen vége!

Elég hosszúra nyúlt ez a szakasz, mint utóbb kiderült azért, mert a mi ügyes kisfiunk a kezét a fejecskéje mellett tartotta szorosan, és így azt egyben kellett kinyomni, nem csupán csak a fejet.

16:35 - Valahogy ekkortájt egyszercsak előbukkant a fejecske mellette a kiskezével - ezzel annyira megküzdöttem, hogy kinyomjam, hogy nem is tudott kicsusszani az egész gyerek 1 fájás alatt, pedig az a normális. A férjem mondta, hogy ez volt a legijesztőbb rész neki, amikor már kint lógott a kis feje a fiunknak, a többi része még nem, de várni kellett a fájást.... Ilyenkor amikor nem tud kijönni egy baba egy fájás alatt, az a protokoll, hogy szólni kell a gyermekgyógyásznak - így értesítették. A következő fájásra nyomtam, Zeke doki is nyomta a hasam - és megszületett István 16:42-kor!!!!!!!!!!!!!!! (és most sírok itt közben) - le kellett szívni az orrocskáját, addig nem is sírt, persze aggódva kérdeztem, hogy mi van már miért nem sír?! Aztán odatették a hasamra.............akkor elkezdtem zokogni, el sem hittem, és annyira boldog voltam!!!!!!!!!!!!!Akkor már nyöszörgött a kis Drágaság :))))))) - nagyon boldog pillanat volt ez, de azt hiszem ezt mindenki tudja, akinek gyermeke született már.

A férjem közben kérdezte, hogy készüljön-e a köldökzsinór vágásra (ja egyébként meglepően vastag egy cucc ez a köldökzsinór), ő is meg volt hatódva, és teljes sokkban volt szerintem. Aztán ebben a gyönyörű pillantba egyszercsak beviharzott a PIC-es dokinő, fogta elvágta a köldökzsinórt, és elmarkolta a hasamról Istit, akivel még csak épp ismerkedtünk, majd közölte, hogy " Ez a gyerek csak nyökög, ilyenkor nem ez a protokoll, nem jók a funkciói" majd kirohant vele. Hát gondolhatjátok, totál kiborultunk. És mindezt ilyen ijesztő stílusban!!! Még az ott lévő szülésznők, dokik is kiakadtak, hogy mi ez?! Zeke doki nyugtatott, hogy ez a nő egy tapintatlan bunkó, minden rendben lesz a picivel, ne aggódjak, és ő mindjárt megy és utána jár, hogy most mi van. Közben a férjem is elrohant a dokinő után, és kérdezte tőle teljesen megijedve, hogy ugye akkor most életben marad a gyerekünk???????? - na itt azt hiszem a dokinő is rájött, hogy halálra rémített minket, és ekkor már normálisan elmondta, hogy csak megfigyelik, beteszik kicsit inkubátorba. Szegény férjem, ő volt az aki ezt ésszel felfogta, és átélte - nekem annyira nem jött ez le, csak hogy elvitték, de ő halálra aggódta magát. Hozzám nemsokára visszajött Zeke doki is, hogy nyugodjak meg, minden rendben, csak megfigyelik Istit, és 8/8 apgart adtak neki, ami tök jó, és hogy nincs baj - és hogy addig amíg megfigyelik gyorsan fejezzük be itt a dolgokat, és utána babázhatok. A férjem is jött, ő is megnyugtatott, és mondta, hogy ő kimegy, és Istikével marad, amíg én méhlepényt szülök.

17:30-18:30: azt hittem a szülésnél nincs fájdalmasabb, de a méhlepényi rész esetemben lehet hogy az volt. Először szépen levették a vért az őssejthez, majd elkezdte Zeke doki rángatni a zsinórt, hogy szakadjon le a lepény, de nem akrt leválni. Nyomkodta a hasam is egyre erősebben, de semmi, pedig tényleg gőzerővel nyomta, mert utána napokig fájt. Na akkor jött az, hogy kössünk be oxytocint, hogy jöjjön fájás, és majd kinyomom. Én már könyörögtem, hogy ne, és kaphassak EDA-t, de nem igazán lehetett. Sajnos a méhelpény nagyon ragaszkodott hozzám, és mint utóbb kiderült valami speciális professzorról elnevezett nagyon ritka fajta lepényleválás volt: azaz nem vált le, Zeke doki nyúlt be, és szedte le, na persze azért nekem is kellett nyomnom és szinte még egy szülést átélnem, ahogy kijött, de a durva az volt, hogy ekkor hatalmas vérfröccs jött - és addig mindenki mondogatta, hogy tök szuper nem is vérzek jobban a clexane használat miatt...na itt viszont mindenki megrémült. Beviharzott még 2 doki, 4 nővér, és elkezdtek rajtam matatni, másik vénát bekötni, infúziókat adni, vérnyomást mérni, jeget tenni a hasamra, homokzsákot tenni rám....tiszta vészhelyzet volt, én meg nem értettem mi a fene történik, csak annyit tudtam, hogy eléggé nagyon vérzek. Ezek után, mivel nem egy egészben jött ki a lepény sajnos meg kellett csinálni egy komplett kaparást is Zeke dokinak....mindezt ébren, és úgy hogy mindent éreztem :((((((((((((((. Na ezen túl voltunk végre, nem ecsetelem jobban, veszettül fájt, elmúlt a vérzés is, közben eldurrantották 2 vénám, de sebaj - már csak a gátmetszés varrása várt rám. Ez egy 3,5 cm-es vágás lett, mivel csak így fért ki ugye a keze és a fejecskéje egyben. Ez már nem volt vészes, persze fájt, de végig azon filóztam, hogy egy teljes fazongyanta sem sokkal kellemesebb élmény :). Azzal bíztattam magam, hogy ezután tuti megkapom végre a kisbabám, és az csodás lesz.

Végeztünk, de sajnos Istikét nem adták oda, bár ígérgették közben, Zeke doki is átment beszélni a dokinővel, és kérlelni, hogy hagy kapjuk meg Istit picit, de nem engedték ki a megfigyelőből. Azt mondták, ha jobban vagyok akkor bemehetek hozzá. Zeke doki elköszönt,annyit mondott, hogy egy hős voltam, sajnálja, hogy minden így összejött, és, hogy higyjem el nem ilyen egy hüvelyi szülés, csak valahogy most mindent kifogtunk! Hálás voltam neki, úgy éreztem együtt küzdöttünk, ő is mindent megtett és ott volt. Ez után kb még 2 órát feküdtem a szülőszobában, pihentem, ettem ittam kicsit. A férjem is bejött, ott volt velem, mutatott képeket Istikéről, amiket Ő közben odakint csinált. Aztán mondta, hogy Ő is nagyon ki van, és elindulna haza, a cuccaimat bepakolta a szobámba, mert menne a tejfakasztó buliba.............hát rossz volt, hogy elment, de megértettem, sőt, úgy is éreztem, hogy maximálisan megérdemli, hiszen olyan hősiesen, és támogatóan állt mellettem egész nap!

Na, hogy itt még ne legyen vége minden szenvedésnek: Ivett mondta, hogy akkor most pisilni kéne....nem ment, és nem ment...mondta, hogy akkor katéter, de nagyon nem akartam. Megnézte a gátrészem, és mondta, hogy annyira fedagadt, hogy ő behívja az ügyletes dokit, ja mert közben Zeke doki elment, hogy rámnézzen, nem-e hematóma, mert akkor újra kell varrni, szétszedni......hát totál sokkba kerültem, mondtam, hogy na azt pedig nem, én már nem bírok ki semmit. Bejött a doki, de szerencsére mondta, hogy csak kis ödéma, és jegeljem. A katétert viszont nem úsztam meg, de már túl akartam lenni rajta, és menni megnézni a kisfiam, és pihenni. Szóval katéter fel, majd irány a PIC, ahol ott volt a ki szépségem - ott bőgtem vagy fél órát, miközben a gyönyörű kis talpát simogattam, és mondogattam neki, hogy mennyire nagyon szeretem! Aztán mentünk (vagyis tolókocsiban tolt Ivett) a szobámba, besegített az ágyba, és mondta, hogy pihizzek, reggel jön és ránk néz - és akkor Istit is elhozhatom 9kor a PICről! Nem egyágyasban voltam, de lehet hogy jobb is így első estére, kedves csajszi volt a szobatársam, aki segített feltenni a telóm töltőre, stb...mert én lábra sem tudtam állni. Ami kicsit rossz volt, hogy neki ott volt a kisfia vele, és ettől még jobban hiányzott, hogy velem nincs ott az én Picim, de nagyon fájt minden, és hulla voltam. Próbáltam gyorsan elaludni, vártam a reggelt, amikor végre 9kor valóban, a tesóm kíséretében felmentünk a PICre Istiért, aki közben már lekerült a sima gyerekosztályra, minden rendben volt vele...de a lényeg, hogy megkaphattam, megfoghattam, megpuszilgathattam, szerelembe eshettünk...és ez azóta tart, mostmár örökre!!!!!!

Utána pár napig azt mondtam, hogy ezt soha többet - de mostmár nem egészen így gondolom, itt van Istike, és gyönyörű, nagyon szeretjük, hatalmas a boldogság - és minde egyes fájdalmas pillanat megérte, ez nem is kérdés!!!! És bármikor újra kezdeném érte!