Veszekedés

Sajnálom, hogy ilyen címet kell adnom egy bejegyzéshez. Igazából azt hittem, hogy most, hogy ebben a csoda nagy boldogságban vagyunk nem fogunk veszekedni sosem! Tegnap sajnos mégis bebizonyítottuk, hogy mi sem vagyunk kivétel, nálunk is van vita ebben az időszakban, ami sokak szerint a párkapcsolatok próbája. Én mindig azt mondtam, hogy nem, nem ez a próba, maximum annak, akinek nem kell keresztül mennie lombikok és egyéb kezelések során, és rengeteg közös nehéz pillanaton a kudarcok után - szóval nekünk már meg volt a próba, és úgy érzem csak megerősített minket, szóval jöhet bármi.  Ezt a tegnap este ellenére azért továbbra is így látom, mert ez a veszekedés így kicsit kipihentebben már nem is tűnik olyan vészesnek, mint tegnap este hulla fáradtan, amikor teljesen kilátástalan volt minden, és csak sírtam Istikével párhuzamosan - mert a babák azt hiszem tényleg megérzik a feszültséget és vitákat a szülők között, mert eddig ilyen nyugtalan és sírós szegényem még sosem volt. (megjegyzem ezzel úgy ki is fárasztotta magát, hogy 5 órá aludt egyben az éjjel)

Szóval a vita igazából a szokásos volt azt kell mondjam, tehát nem az új helyzet adta: péntek esti elmenés, berugás, sörözés.... Tudom, kell a kikapcsolódás az apukáknak, és ez rendben is van így, nem akarok én boszorka lenni, hogy ne engedjem el a férjem - csak valahogy úgy éreztem kicsit sok a program. Tegnap este elmenés, ma "tenisz" címszóval egy délután 1-7ig tartó sport, fröccsözés, kajálás a fiúkkal, és holnap délután meg húsvéti buli a barátokkal, ahova igaz én is megyek egy pár órára, de a férjem nyilván zárásig marad. Na emiatt mondtam azt, hogy azért jó lenne kicsit ha velünk is töltene időt, és hogy ez nekem kicsit most így sok, amikor még ilyen pici a babánk, és emiatt én nyilván sehova nem tudok menni. Végül itthon is maradt tegnap este a férjem, csak hát ahelyett hogy kihasználtuk volna az időt, és boldogan eltöltöttük volna, ezen rágtuk magunkat és vitatkoztunk. Régebben minden programra közösen mentünk, és szuperül éreztük magunkat - emiatt nem is voltak konfliktusok. De ez most azért más helyzet, már nem tudunk olyan rugalmasak lenni, és oké, hogy nyilván én itthon maradok - de azért a férjemnek is meg kéne változtatni a mindenhol ott akarok lenni hozzáállását.... Nem tudom, hogy végül dűlőre jutottunk e az ügyben, azt hiszem ennek talán sosem lesz jó megoldása, bár biztos mindkettőnek engednie kéne kicsit....azért persze egymás karjaiban aludtunk el, amíg hagyott minket a kis lurkó, és persze szent a béke, és szeretjük egymást nagyon-nagyon, de engem ez most a szokásosnál jobban megviselt, mert tényleg olyan kilátástalannak éreztem az egészet.

Na ennyit erről, nem akarok még mindig ezen rágódni - majd belerázódunk a dolgokba ilyen szempontból is. Annyi biztos, hogy soha többet nem akarok veszekedni, különösen nem Istike előtt! Biztos én is érzékenyebb vagyok most, és szégyenlem is magam, hogy egy ilyen helyzetben, amikor végre teljes a boldogságunk, és a karjaimban tarthatom azt a kis emberkét, akiért éveken át zokogtam és szomorúsággal voltam tele, mégis tudok sírni nem örömömben, hanem valami hülyeség miatt....ugyanis ha az elmúlt évekre gondolok, akkor minden egy apró baromság, ahhoz képest amit akkor sokszor éreztem.

Hogy valami jót is írjak: Rupi annyira cuki mostanában. Azt hiszem kezdni megszokni, hogy velünk él egy 3 óránként síró kis csomag. Tegnap előtt, vagy nem is tudom mikor, amikor kicsit nyűgösebb napja volt Istinek, arra lettem figyelmes, hogy Rupi (aki egyébként minden szopinál ott ül a lábam mellett) amikor sírt Isti berohant a szobájába, és letelepedett a szoptatós helyem mellé, várva, hogy mikor jövök, hiszen a sírás után az szokott következni. Olyan tündérbogár!!!!!